2016-04-02

Az ajándék „Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik." (Mt 4,4) A nagy német költő, Rainer Maria Rilke hosszabb időn át Párizsban élt. Sokat sétált a városban. Az egyik utcasarkon öreg koldusasszony üldögélt. A járókelők pár fillért ejtettek kérges, kéregető kezébe. Az asszony mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát.    Rilkét sétáira gyakran elkísérte egy ismerőse. A fiatalasszony maga is szokott adni néhány fillért a koldusasszonynak. Csodálkozott, hogy a költő, akit nem csak verseiből ismert melegszívű embernek, sohasem ad semmit. Nem értette, hogyan lehet egy ilyen nagyszerű ember ennyire közömbös.    Rilke észrevette, hogy mi foglalkoztatja kísérőjét, és megjegyezte:    - A szívének kellene adnunk valamit, nem a kezének.    Néhány nappal később Rilke egy illatozó fehér rózsával indult szokásos sétájukra. Amikor a koldusasszonyhoz értek, megállt, lehajolt, és a szikkadt kezekbe fektette a gyönyörű virágot.    Váratlan dolog történt: az öreg, mióta ismerték, most emelte először rájuk pillantását, majd nagy erőfeszítéssel felállt, megragadta az idegen kezét, időtől barázdált arcához szorította, és a rózsát magához szorítva elment.    Napok teltek el. Aztán egy teljes hét. Az utcasarkon üres maradt a koldusasszony helye. Rilke útitársnője aggódott, hogy az öreg koldusasszony talán már nem is él. A hetedik napon újra ott ült az öregasszony. Kérges, kéregető kezébe a járókelők egy-egy pénzdarabot ejtettek. Az asszony mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát.    - De hát miből élt egész idő alatt, ha nem járt ide koldulni? - tört fel a kérdés a fiatalasszonyból.    Rilke, alig hallhatóan, fejével bólogatva, mintegy önmagának válaszolt:    - A rózsából, igen, a rózsából. A nap gondolata: Isten a szeretet cselekedeteit nem annyira a nagyságuk, hanem inkább indító okuk miatt becsüli. (Spurgeon)