2017-07-28

„Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok…" (Jakab 4,8) „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt." (Lk 15,20) Talán te is tapasztaltad már az élményt, amikor egy hosszú útról vagy távolról utaztál haza és közeledve otthonod határához szinte még a levegő is másabb volt, pusztán a ténytől, hogy mindjárt otthon vagy, mindjárt megérkezel. Aki pedig élete során távol került szülőfalujától, szülővárosától, a szülői háztól, s csak ritkán jut haza/vissza, az főleg tudja, mit jelent: közeledni, s úgy beleszippantani a levegőbe, hogy szinte tisztul, frissül a lélek, pedig semmi nem történt, csak közeledünk, valami fontoshoz… Az atyai házhoz, a gyökerekhez, ahhoz a helyhez, ami gyermekként a biztonságot, a szeretetet, a feltétel nélküli elfogadást, a csínytevésekből, gyermeki engedetlenségből való újra meg újra való visszafogadást, megbocsátást jelentette. Amibe felnőtt, s talán sokat megélt, sokat tapasztalt emberként is ugyanúgy visszavágyunk. Az Újszövetség legismertebb példázata a tékozló fiú története. A gyermekről, aki kikérte az atyai örökségét, elment, elszórta, elherdálta, míg minden pénzét elveszítve a disznók vályújából is kívánta volna már az ételt, és végül megszólalt szívében a hazahúzó hang. Mit tett az édesapa, amikor a fiú az örökségét kérte? Elengedte. Kezébe adta örökségét, útjára engedte, fájó és nehéz szívvel, de akaratában nem korlátozta. Hazavárta, de nem kényszerítette maradásra. Hány szülő nézi így, távolról, vérző lélekkel gyermeke tévútjait…  Megvárta azt a napot, míg a fiú önmaga mondta ki: haza akarok menni. „Magába szállt, és ezt mondta: az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok!" (Lk 15,17) Lerongyolódva, elszegényedve, mindenét, vagyonát, önbecsülését elveszítve, de elindult haza! És ahogyan közeledett az atyai házhoz, az apa eléje futott. „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt." (20) Az apa végig hazavárta, végig megtalálható lett volna a fiú számára, de a fiúnak meg kellett tennie azt az első, de legnagyobb lépést, amely irányt mutatott a hazafelé vezető úton. Mindegy, hogy milyen állapotban, mindegy, hogy milyen körülmények között, mindegy, hogy koszosan, rongyosan, hogy lehetőségeit eltékozolva, üres kezekkel, de elindult haza. És az apa hozatta a legszebb ruhát, levágatta a hízott borjút, mert „az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott" (24).          A megbocsátás és áldások gazdasága várta, de ehhez neki is közelednie kellett.         Bár igaz lenne ránk is, hogy magunkba szállnánk, mint a tékozló fiú, és megszületne szívünkben a vágy az atyai ház iránt, ahol a megbocsátásban, az elfogadásban, az újrakezdés lehetőségében, a kegyelemben való bővelkedés vár reánk! /Gyallai Henrietta/ A nap gondolata: Ne mondd: Istenre várok! – Isten vár terád.